Régóta gondolkodom azon, hogy van-e értelme blogot írni. Főleg kit érdekelne ha medikusként húzod az igát, majd online osztod az igét, hogy mi hogy van. Az első két év az egyetemen tömör szopás volt. Harmad év már lazább, több mindent csinálhatsz, de igazából most, a negyed év kezdetén engedheted meg azt a luxust, hogy olyan dolgokra pazarold "drága időd" mint a blogírás. Rengeteg minden kavarog a fejemben. Miről kéne írni, milyen gyakran, milyen témákat érintsek...

Az első hét pite volt. Végre kompetens tanárokat kaptunk, leszámítva egy két kivételt. Igazából az a nagy különbség, így visszagondolva, hogy az első két éven minden tanár - aki tanít - határterületről jön. Egy sem orvos. Hiába doktorált (vagy még az előtt áll) a legtöbbjének böki a csőrét, hogy Ő nem kerülhetett be a "kiváltságosok" közé, viszont mivel közel akar lenni az egészhez, rendszerint olyan intézetbe pályázik állás után, mely valamilyen úton - módon kapcsolódik az orvosláshoz. Aztán mihelyst kap egy medikus csoportot, meg akarja mutatni ki a fasza gyerek. "Látjátok, én bár nem kerültem be, csak meg tudom mutatni, hogy ugyanolyan csicskák vagytok mint anno én." Utána pedig szívhatod a levét. Természetesen - mint mindenhol - itt is tisztelet a kivételnek.

Az utolsó három évben végre viszont olyan emberekkel találkozik az egyszerű halandó, akik ténylegesen azon az orvosi területen dolgoznak. Megkönnyebbülés. Végre nem egy molekuláris biológus próbálja elmagyarázni neked a lumbalpunctiot helytelenül anat ZH-n.

Könyvekre már megint elment egy 100as. Nem azért, de mégis mit képzelnek? Milliókba kerül egy orvosi diploma, még akkor is, ha államilag támogatott képzésben tanul az ember... mindegy, ez is egy másik poszt témája.

Aminek viszont örülök, hogy új tanévvel újra kezdetét veszi bejárásunk a sebellátóba. Azért esett erre a blognévre egyébként a választás, mert itt éreztem 3 év után először azt, hogy bár tudják, hogy csak egy medikus vagyok, mégsem bánnak úgy velem mint egy darab szarral. Ténylegesen segíthetsz mind az egészségügyi személyzetnek, mind a betegeknek. Hihetetlenül motiválttá tudja tenni ez az embert: végre olyas valamit csinálhatok, amivel mindenki jól jár. Hasznosnak érezhetem magam. Én tapasztalatot szerzek, a beteg gyógyul, a traumatológusnak pedig eggyel kevesebb dologgal kell szembe néznie. A traumatológia egyébként is a legérdekesebb sztorik melegágya, igyekszem ezekből is szemezgetni.