Orvostanhallgatóként minden tanárunk már az első éven szembesített minket azzal, ha megkérdezik majd tőlünk a rokonok, hogy mit kezdtünk magunkkal az érettségi után és netalántán még vagyunk olyan merészek, hogy benyögjük orvostanhallgatók vagyunk két válaszút létezik a beszélgetés folytatására:
1. (szerintem jobbik eset) És milyen orvos szeretnél lenni? Nem mintha komolyabban érdekelné a távoli rokonokat, de ha látom az érdeklődést/kíváncsiságot, akkor elbeszélgetek ténylegesen arról ami érdekel, viszont ha az ellenkezője igazolódik és minden másról jobban beszélnék velük, akkor általában benyögöm a sokkoló gyermek-patológust és ezzel rövidre van zárva a téma, beszélhetünk másról. Tudom gonosz (de még mennyire), de mindennek megvan a határa. Senki se szereti, ha cirkuszi majomként harsogják (főleg természetesen a minden lében 2 kanál nagyszülők) körbe mindenhol, hogy mi lett az unokájukból, te pedig jó kislány/kisfiúként bólogatsz hozzá szépen bárhol bárkivel is találkozol a széles családi körben.
2. Kinek milyen baja van, mivel ment orvoshoz, mit tanácsolnál stb.... Jobb esetben, mivel nem látsz hozzá helyben anamnézist felállítani (kiváló helyszín pl. a sír mellett Halottak napján legutóbb) így vagy úgy, de mindig oda lyukadsz ki, hogy bizony el kellene menni a szakorvosi rendelésre ide és ide... vagy járjon el szűrésre ... stb. Rosszabbik eset ha helyben a retikülből kapják elő a kisebb elbeszélésnek is elmenő ambuláns lapok, zárójelentések tömkelegét. Nem vicc, volt olyan, hogy zsebből vették elő a DVD-t amit CT-n készítettek, hogy na most légy okos Domokos.
Szerencsére azért meg kell hagyni, eddig nagyon kevés ilyen esettel találkoztam. Mostanáig....
Kezdjük talán a nagyszülőkkel. Az egyik most nyáron kapott pacemakert. III. tip. AV-blokk mellett fogalmazzunk úgy, hogy finoman szólva indokolt volt a beültetés. Systolé 52 Hgmm volt kórházba kerüléskor, az EKG-járól csak annyit, hogy amikor meglátta a kardiológus, akkor csak annyit kérdezett a nővértől, hogy "és ez a beteg még él?" Természetesen egyből koronária-örző, sürgősségi átszállítás megyeibe... stb. meg amit el tudtok képzelni. Eddig a pontig félt a pacemaker beültetésétől, aminek megvan az oka, történet szempontjából lényegtelen. Nyáron viszont válaszút elé állt... szerencsére jól viselte az egészet, mi több miután hazakerült, szinte kereste a saját határait, hisz észrevette, hogy pl. újra képes magára főzni úgy, hogy közben nem pihen meg...stb. Folyamatosan romló állapota, azonnal egy kielégítően stabilra változott. Mondjuk át is esett a ló túloldalára, de a lényeg, hogy lassan de biztosan azért sikerült helyre rakni. Örülök, hogy sikerült vele megbeszélni és megfelelően felvilágosítani, meggyőződésem, hogy a nyarat nem élte volna meg, ha nem vállalja a beültetést, jóllehet ahogy ő fogalmaz: "másképp képzeltem el a pészméterrel az életet, kisfiam". Amúgy ilyen tipikus szupernagyi, egyszerűen imádom. :D
Itt kell megemlíteni Pilling János: Orvosi kommunikáció könyvét. Ezzel le is lőttem a következő könyvajánló poszt szereplőjét (stay tuned). Ez a könyv elsőben orvosi kommunikáció alatt volt elvileg kötelező olvasmány bár kötve hiszem, hogy bárki is olvasta volna (tisztelet a kivételnek) már csak az árcédula miatt is. Hihetetlenül jó könyv, sokszor mulatságos, néha viszont kíméletlenül megmondja az igazat. Bár saját családunkkal való egészségügyi kommunikáción ez a könyv sem segít.
Ha már itt tartunk, idős emberekkel való diskurzusnál pl. leírja, hogy az aktivitás központú társadalom negatív sztereotípiái miatt sokszor elcsúszik a medikáció. Sajnos tény, hogy nem egy orvos és nem egy laikus gondolkodik úgy, hogy az idős emberek kezelése "nem jó befektetés", hisz nem mindig reagálnak jól a terápiás beavatkozásra, a preventív terápiás megközelítésnek pedig nincs haszna a várható, viszonylag rövid élettartam miatt. És itt kötünk ki a másik nagyszülőmnél, aki pont karácsony előtt szerzett egy fáradásos combnyak törést.
Bevitték a kórházba, a compressio elve szerint két spongiosa csavarral rögzítették a törést. Alább láthatjátok:
Egy 80+os, erősen osteoporotikus nagyit látva én automata gamma szeget raktam volna elsőre (ebbe lehet nem gondoltak bele), de mindegy is, hisz egyébként meg is kapta 2 napra rá, köszönhetően annak, hogy a csavarok elmozdultak. Szinte borítékolható volt.
Jelen pillanatban a rehabon próbálja összekaparni magát, elég jól megy neki, drukkolunk is ezerrel. A támogatást mindenképp megkapja felőlünk, imádkozom, hogy a csont amennyire csak lehet rendesen forrjon össze. A családnak még nem említettem, de ott motoszkál bennem a mi van ha kérdése.... ugyanis ha nem megfelelő a gyógyulás és mozgása továbbra is beszűkült marad, akkor csak idő kérdése, hogy mikor jöhet neki egy HAP (hemiarthroplastica). Ez egy olyan dilemma amivel jelen pillanatban nem tudok mit kezdeni. Szar dolog ha tisztában vagy minden eshetőséggel.
Végül de nem utolsó sorban jöjjön csökönyös testvérem, akinek pedig hiába mondom, hogy milyen életmód változtatásokra lenne szüksége... egyik fülén be, másikon ki... Egy egyszerű vérvételre nem hajlandó elmenni, hiába ott a beutalója. "jójó... a tesó az orvosira jár, de az sámánképző, nem kell komolyan venni" - kb. ezt olvasom le az arcáról, szinte mindig, amikor megpendítem a témát. Addig míg fiatal, nincs gondja, nem foglalkozik az egésszel. A végén meg én szívok, mert szüleim állandóan nyüstölnek, hogy próbáljak vele valamit kezdeni. Még ha látszólag nem is romlik egészségi állapota és nincsenek tünetei, ha így folytatja, szinte tuti, hogy hamarabb fog valahol kikötni, mint kellene.
Olvashatok én bármilyen könyvet, ha a családról van szó, az egészet sutba dobhatod. Bármennyire is jól kezeljük az embereket nem csak a gyógyítás, hanem az empátia szintjén is, ha családtagról van szó, ugyanúgy megfagy bennünk a vér és hajlamosak vagyunk ugyanolyan kétségbe esett, naiv hozzátartozókká válni ha az ő egészségükről van szó. Ilyenkor ott motoszkál a fejünkben a felelősségtudat, és a lelkiismeret furdalás: Vajon mindent megtettem annak érdekében, hogy az elérhető lehető legjobb ellátást kapják szeretteim? Helyt álltam-e megfelelőképp, amikor a hivatásom megbecsülése a tét a szemükben? Elnyerem-e vele bizalmukat?
Ti mit ajánlanátok?
